A ’gyerekhiszti’ főbb tünetei: idegőrlő, erősen türelem-fejlesztő, és rendkívül kínos, ha nyilvános helyen történik.
Amikor először ért hasonló „inzultus”, anno zöldfülű anyuka koromban, ahelyett, hogy keményen beleálltam volna, vagy okosan leszereltem volna, ki tudja éppen miért óbégató – egyéb körülmények között rendkívül együttműködő – gyermekemet, csak álltam a szalámis hűtő árnyékában és pirultam. Azt kívántam, azonnal nyíljon meg alattam a föld és nyeljen el jótékonyan, vagy jöjjön valaki, aki bárhogyan, de überelni tudja az én – egyéb körülmények között rendkívül édes, tüllszoknyában totyogó – csemetémet.
De semmi ilyen nem történt. Se a föld nem nyílt meg alattam sajnos(más alatt sem), valamelyik A- listás színész sem lépett a boltba (de még B-listás sem) ,így a figyelem középpontjában továbbra is üvöltő, a jelek szerint erősen dackorszakos gyermekem állt, és rajta keresztül, én. Mivel nem voltam A- listás színész (ahogy B- listás sem) fogalmam sem volt, hogyan kezeljem az ilyen helyzetet. Mármint a rám irányuló figyelmet. Mert úgy éreztem figyelnek, de nem azért, hogy autogramot adjak. Szerintem volt, aki azért, mert kíváncsi volt, mi lesz az ügy kifutása.
Amikor fejben kissé összeraktam magam, a képet is sikerült tisztábban (át)látnom. A parizerek és szalámik nyilván semmilyen a szokásostól eltérő hatást nem gyakoroltak gyermekemre, marad a tőlük enyhén jobbra és két polccal lejjebb elhelyezkedő édességek egész sora. Hát, itt az ok. Pedig csak egyszer kapott életében…
Hogy mi tettem anno, zöldfülű, erősen önbizalom – hiányos anyukaként? Levettem, és odaadtam neki élete MÁSODIK szeletét, csak érjen már véget e velőtrázó visítás. A gyerek boldog volt, a népek visszatértek a napi betevő beszerzéséhez, én pedig – miután a föld egyszer már nem nyelt el, csak azt kívántam, mielőbb jussunk ki a szabad levegőre gyerekestül, sütistül, mindenestül.
Na, ez az eset volt az első, de közel sem az utolsó, egyébként rendkívül boldog anyukás életemben. Csak ezután már másképp kezeltem. (Fogjuk rá!)
Középhaladó anyuka koromban (én kiáltottam ki magam annak) már nem vettem tudomást sem a rosszalló, sem a szánakozó tekintetekről, közönyt sugároztam, szuszáztam, magyaráztam hosszasan, vagy röviden, ezt hosszú vagy rövid hisztivel méltatta, végül pedig vagy levettem azt a r@hadt csokit, vagy nem. Ha nem, akkor jól vállon veregettem magam, hogy ezt most megcsináltad, Anyukám, szintet léptél!
Haladó anyuka koromban már maga a szitu sem feltétlenül alakult ki, mert jó előre gondoskodtam róla (volt, hogy eleve aludt a kis hajcsár, amikor a boltba értünk) vagy megértette, hogy a hiszti, nem vezet sehova. Vagyis, tízből nyolcszor nem vettem le semmilyen édességet, játékot a polcról. Olykor igen, mert az én szívem sincs kőből, és időnként természetes, hogy megkapja, amire vágyik, de értse meg, a hiszti nem vezet sehova, pláne nem ajándékhoz. (És ettől, még én sem leszek, újrakezdő!)
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
