Végre egy kicsit kiszabadulhatok a négy fal közül. Olyan nyomasztó egész nap bent a lakásban. Szeretem ezeket a sétákat, végre emberek között vagyok, szép az idő, a babám nézelődik, aztán alszik egy jó nagyot. Közben beülök egy kerthelyiségbe, megiszom egy finom kávét, végigfutom a híreket, közösségi oldalakat, a babám még mindig alszik, nekem pedig egészen jó a napom. Eddig.
Mert mégsem örül ennek mindenki úgy, ahogy én.
Szóval iszogatom a kávémat, nézelődöm, és annyira hálás vagyok annak a hölgynek, aki a szomszéd asztalnál kizárólag az alvó babám kedvéért csendesen beszél valakivel, és még a tányérja csörgése is valahogy annyira halk.
Örülök, hogy ilyen gyönyörű az idő, hogy attól még, hogy anya vagyok, és kicsi babám van, ugyanúgy meg tudom oldani a dolgokat, sok mindent csinálhatok, amit korábban, nem kell, hogy állandóan otthon legyek, mert odakint minden bonyolult.
Éppen nézegettem a híreket, ringattam a babakocsit, amikor egy „hölgy” berontott az üzletbe, üvöltött a telefonjába, miközben a rendelését adta le. Alapvetően is elég bunkó dolognak tartom, de ezt a részét most inkább hagyjuk…
A babám felsírt, olyan hirtelen ébredt az ordibálásra. Nemcsak ő, én is nyugtalan lettem, mások is, eleve ez a végtelen önző, másokra semmi tekintettel nem lévő viselkedés, plusz látta a babakocsit és a babát is.
Bár nem jellemző rám, miután letette a telefont nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:
ezt most miért csinálta?
Mire volt jó?
Nem lehetett volna egy kicsit halkabban intézni ezt a telefonbeszélgetést, egy kicsit tekintettel lenni másokra, és igen, arra, hogy egy baba alszik?
Erre nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: maradjak otthon a gyerekkel, ha nyugalmat akarok…
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
