Ovi

Anyuka, ha babával van otthon, ne hozza oviba a nagyot se

    Olvasói levél

    Szóval, sikerült a szuper ovi. Megtaláltuk! Nagyon akartuk, a hely, a környezet, a logisztika és a lényeg: az óvó néni! Minden tökéletes volt. Annak tűnt… És hogy izgultunk, hogy sikerüljön bejutni. Most viszont el vagyok keseredve. Talán tévedtünk.

    Öt hónapos kismamaként szoktattam be a három éves kislányomat. Már akkor olyan – számomra furcsa – megjegyzéseket mondott a kedves óvó néni, hogy majd ne nagyon hozzam, miután megvan a baba, mert ugye, akkor jobb, ha otthon van, és látja, mi történik. Ez csak természetes, mi is úgy gondoltuk, hogy akkor majd otthon tarjuk néhány napig, esetleg 1-2 hétig, majd ahogy a helyzet hozza.

    Nem akartam erre a szülés előtt négy hónappal rágörcsölni – így is volt elég – akkor a beszoktatás volt a szemem előtt, arra koncentráltam.

    A kislányom viszonylag jól viselte, mondhatjuk, hogy „ahhoz képest” sima beszoktatás volt. Elindult a kis életünk, immár egy ügyes kis ovissal. A férjemmel megosztottuk a feladatokat, így az oviba jövés-menést is. Jobbára ezt a párom intézte, mert a hatalmas pocakomtól egyre nehezebben mozogtam.

    Szépen lassan elérkezett a szülés ideje is.

    Minden rendben zajlott szerencsére, persze utána már minden éppen „kettővel” nehezebb lett. A nagyobb kislányom a megbeszéltek szerint otthon volt egy ideig, utána viszont úgy gondoltuk, az oviban mégiscsak a korosztályával lehet, gyerekek között, ami számára egy remek kis közeg.

    Idővel feltűnt azonban, hogy egyre sűrűbben mondja: nem szeretne óvodába menni, mert egyfelől nem szeret aludni, másfelől az óvó néni mindig mérges. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha ezt egy három és fél éves mondja, akkor az ösztönösen jön, és biztosan érzi, hogy ott valami nem jó. Az óvó néni mindig mérges…ezen is sokat gondolkodtam.

    Vajon mit csinálhat egy három és fél éves, ami miatt mindig mérgesnek kell rájuk lenni???

    Ezzel együtt egyre többször mondták nekünk, hogy tartsuk sűrűbben otthon a kicsit, mert végül is én otthon vagyok a babával, így megtehetem. Nem értettem a helyzetet. Igen, otthon vagyok a pár hónapos csecsemővel, de az nem jelenti azt, hogy ülök a kanapén, és malmozok, hanem – akinek van tudja – látástól mikulásig teszek-veszek körülötte. Ráadásul most már mászik is, úgyhogy tényleg éjjel-nappal nincs megállás.

    A nagyobb kicsimet péntekenként ebéd után elhozzuk, és mivel sokszor beteg – első év – tulajdonképpen többet van otthon, mint odabent.

    Így végképp nem értettem az óvónő megjegyzését, hogy tartsam otthon ennél is sűrűbben??? Miért tartanám? Nagy létszámú a csoport? Nem annyira. Miért baj, ha valaki a csecsemő mellől beviszi a nagyobbat? Miért esik más megítélés alá, mint az, aki dolgozik. (Ráadásul én dolgozom is otthonról valamennyit.)

    Hiszen az óvodára én sohasem tekintettem úgy, mint egy gyerek-lerakat.

    Sokkal inkább úgy, mint egy olyan hely és közeg, ahol jó lenni. Ahol jókat lehet játszani, ahol barátokra lehet lelni, ahol sok mindent meg lehet érteni, ahol olyan dolgok is történnek, amelyek otthon nem.

    Szóval, sikerült a szuper ovi. Megtaláltuk! Nagyon akartuk, a hely, a környezet, a logisztika és a lényeg: az óvó néni! Minden tökéletes volt. Annak tűnt… És hogy izgultunk, hogy sikerüljön bejutni. Most viszont el vagyok keseredve. Talán tévedtünk.

    Öt hónapos kismamaként szoktattam be a három éves kislányomat. Már akkor olyan – számomra furcsa – megjegyzéseket mondott a kedves óvó néni, hogy majd ne nagyon hozzam, miután megvan a baba, mert ugye, akkor jobb, ha otthon van, és látja, mi történik. Ez csak természetes, mi is úgy gondoltuk, hogy akkor majd otthon tarjuk néhány napig, esetleg 1-2 hétig, majd ahogy a helyzet hozza.

    Nem akartam erre a szülés előtt négy hónappal rágörcsölni – így is volt elég – akkor a beszoktatás volt a szemem előtt, arra koncentráltam.

    A kislányom viszonylag jól viselte, mondhatjuk, hogy „ahhoz képest” sima beszoktatás volt. Elindult a kis életünk, immár egy ügyes kis ovissal. A férjemmel megosztottuk a feladatokat, így az oviba jövés-menést is. Jobbára ezt a párom intézte, mert a hatalmas pocakomtól egyre nehezebben mozogtam.
    Szépen lassan elérkezett a szülés ideje is.

    Minden rendben zajlott szerencsére, persze utána már minden éppen „kettővel” nehezebb lett. A nagyobb kislányom a megbeszéltek szerint otthon volt egy ideig, utána viszont úgy gondoltuk, az oviban mégiscsak a korosztályával lehet, gyerekek között, ami számára egy remek kis közeg.
    Idővel feltűnt azonban, hogy egyre sűrűbben mondja: nem szeretne óvodába menni, mert egyfelől nem szeret aludni, másfelől az óvó néni mindig mérges. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha ezt egy három és fél éves mondja, akkor az ösztönösen jön, és biztosan érzi, hogy ott valami nem jó. Az óvó néni mindig mérges…ezen is sokat gondolkodtam. Vajon mit csinálhat egy három és fél éves, ami miatt mindig mérgesnek kell rájuk lenni???
    Ezzel együtt egyre többször mondták nekünk, hogy tartsuk sűrűbben otthon a kicsit, mert végül is én otthon vagyok a babával, így megtehetem. Nem értettem a helyzetet. Igen, otthon vagyok a pár hónapos csecsemővel, de az nem jelenti azt, hogy ülök a kanapén, és malmozok, hanem – akinek van tudja – látástól mikulásig teszek-veszek körülötte. Ráadásul most már mászik is, úgyhogy tényleg éjjel-nappal nincs megállás.
    A nagyobb kicsimet péntekenként ebéd után elhozzuk, és mivel sokszor beteg – első év – tulajdonképpen többet van otthon, mint odabent.

    Így végképp nem értettem az óvónő megjegyzését, hogy tartsam otthon ennél is sűrűbben??? Miért tartanám? Nagy létszámú a csoport? Nem annyira. Miért baj, ha valaki a csecsemő mellől beviszi a nagyobbat? Miért esik más megítélés alá, mint az, aki dolgozik. (Ráadásul én dolgozom is otthonról valamennyit.)

    Hiszen az óvodára én sohasem tekintettem úgy, mint egy gyerek-lerakat.

    Sokkal inkább úgy, mint egy olyan hely és közeg, ahol jó lenni. Ahol jókat lehet játszani, ahol barátokra lehet lelni, ahol sok mindent meg lehet érteni, ahol olyan dolgok is történnek, amelyek otthon nem. Az ovi nem büntetés a gyereknek, hanem egy hely, ahol tanulhat, önfeledten játszhat.

    Miért kell az sugalni a kisbababás anyukáknak, hogy inkább vigyék a nagyot is haza? Talán ők maguk érzik úgy, hogy az óvoda büntetés?

      Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!

        Itt hozzászólhatsz