Mikor ölelhetem újra át a nagymamát? – kérdezi sokadszor a kisfiam és könnyes a szeme. Én pedig nem tudom a választ, fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Két hét, három, négy vagy sokkal több? Ő pedig csak néz rám, és hiszi, hogy anya majd megmondja, mert anya mindent tud. Az idő viszont lassan vonszolja magát, és ez az egész egyre nehezebb. Neki is, nekünk is.
Tavaly ilyenkor összeültünk a terülj, terülj asztalkám körül, történeteket meséltünk, nevettünk és olyan természetes volt, hogy együtt vagyunk. Természetes, hogy a nagyi megsimogatta a buksijukat, cirógatta az arcukat, ők pedig, ha a kedvük úgy tartotta, az ölébe huppantak, hozzábújtak, mesét hallgattak.
Természetes volt az ölelés, a puszi, az érintés és a nagyinál alvás. Nagyszülő és unoka, olyan különleges és meghitt kapocs ez, hogy akinek megadatik, boldog lehet. De most hetek óta nehéz, az ünnep pedig csak fokozza a hiányt. A gyerekek bár értik, mégis nehezen élik meg, hogy minden egy szempillantás alatt változott meg.
A nagyi bár közel van, most mégis olyan távol. És távol a Vele való játék, a vele való programok, a közös sütögetés, a kettesben töltött idő. Az az idő, amit, mi szülők sajnos nem pótolhatunk, csupán enyhíthetünk kicsit.
Most az van, ami eddig megadatott, az kell, hogy kitartson, abból kell erőt meríteni, bármeddig szükséges.
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
