Család Rólunk szól

Egy baba megérkezik, egy apuka elmegy…

Ha kisbaba érkezik a családba, az a legtöbb esetben hatalmas öröm, összehozza akár azokat is a családban, akik korában kevésbé voltak fontosak a másik számára. Ha kisbaba érkezik a családba, a kezdeti nehézségek ellenére is boldogság és vidámság költözik a családja szívébe. De sajnos olyan is van, hogy ha kisbaba érkezik a családba, valaki más elmegy….

 

Apukám volt a világ legboldogabb ‘elő’ nagypapája alig várta, hogy megszülessen végre az ő első unokája. Mindennap csak róla beszélt a barátoknak, szomszédoknak, de még a villanyóra leolvasónak is. Évek óta rágta már a fülemet, hogy szüljek már.  Az élet azonban, – mint tudjuk – nem mindig úgy alakul, ahogy tervezzük, idő kellet nekem is, hogy érezzem, eljött az idő. (És egy olyan társ sem ártott, aki mellett nyugodt szívvel mondhattam, hogy igen, vágjunk bele!)

Apukám majdnem mindennap hívott a munkahelyemen, hogy jól vagyok-e, minden rendben van-e, ettem-e, ittam-e, nem szédülök-e, mert ha igen, inkább már ne dolgozzak, hagyjam a fenébe a munkát. Begyűjtötte az összes ultrahangos képet a kicsiről, már ott megmondta kire hasonlít majd.

Szépen lassan eltelt a kilenc hónap és én nem vettem észre semmit. Nem akarta, hogy észrevegyek bármit is. Nem akarta, hogy várandósan bármit megsejtsek az ő nagy bajából. Pedig akkor már tudta. Régen tudta. Öt-hat hónapos terhes lehettem, amikor kiderült, hogy nagy a baj vele, de csak mosolygott és tervezgetett. Hogy mi mindent csinálnak majd együtt az ő kis unokájával, ha majd nagyobb lesz.

Az első, ami feltűnt, hogy a szülés után nem érkezett meg azonnal. Kiderült, hogy kórházban volt két napot, amiről én már a szülés előtti utolsó pillanatokban nem értesülhettem. Megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben, egy egyszerű rutin vizsgálatról volt szó csupán. Megígérte, hogy amint lehet, egy-két napon belül jön. Elhittem. Így is lett. Eljött. Kicsit sápadt volt ugyan, de ki nem az, ha a kórházban kell töltenie néhány napot. Olyan pici volt még a baba, hogy alig merte a karjaiba venni. Emlékszem, könnyezett. Sosem láttam könnyezni azelőtt….

Néhány nap múlva hazamehettünk a kicsivel. Éppen belevettem magam a tenger sok teendőbe, amikor egy látogatás alkalmával végül elmondta, mi a baj. Rákos. Ott álltam a babával a karomban, előttem állt apukám és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Százszor is megfordult a világ….. Tessék? Hogy? Mi történt? Rák? Éppen te? Hogy lehet? Nagy a baj? De nem is hallottam a válaszokat, ha voltak egyáltalán. Karjaiba tettem a picit és csak annyit voltam képes mondani, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, meglátod! Utána kimentem sírni …

Amikor megnyugodtak a kedélyek, kiderült, hogy mindenki tudott róla, csak engem akartak óvni. Pár nap múlva apunak újra kórházba kellett mennie. Akkor úgy tűnt talán mégsem olyan nagy a baj, talán van segítség. A műtét után azonban – és az a pillanat örökre belém égett – felhívtak a kórházból és elmondták, hogy nincs remény. Meleg októberi délelőtt volt, hét ágra sütött a nap, a karjaimban tartottam a gyermekem.

Mosolygott. Már tudott mosolyogni. Milyen gondtalan még. Csak néztem őt és közben apura gondoltam. Az nem lehet, hogy Ti ketten csak ennyi időre találkozhattok. Hiszen minden most kezdődik el. Nagypapának meg kell gyógyulnia.

Néhány órával a műtét után, mikor már apuval személyesen is beszélhettem a hangja olyan volt, mint régen. Tele élettel, vidám volt, örült, hogy végre túl van az operáción alig várta, hogy hazajöhessen. Ő még nem tudta, amit mi már igen, hogy nem sok remény maradt…

Azért kaptunk még néhány hónapot így együtt. Eleinte sokat babusgatta a kicsit, amikor csak lehetett elvittem hozzá, amikor volt ereje, ő is eljött. De gyengült. Az idő múlása pedig lassan a külsején is kezdett nyomot hagyni, a betegség nem kímélte. Voltak olyan időszakok, amikor csak videóüzenetben és fotókon láthatta az ő drága kis unokáját, mert a kezelések miatt nem találkozhattak személyesen. De ebből is erőt merített. Újra és újra felállt. Pedig a végén már tényleg csak a kis unokája csalt mosolyt a szemébe, minden más csak fájt. Azon az estén is így volt, amikor utoljára vittük be a kórházba. Elvittem hozzá még egyszer, mert éreztem soha többé nem találkoznak már.

Egy baba megérkezik, egy apuka elmegy. De mégsem. Hiszen örökre itt maradt, mert ott van mindenben, ami körülvesz, de leginkább abban a mosolyban, amelyet azóta is nap, mint nap, láthatok….

 

© ANYA-JAJJ

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!

Itt hozzászólhatsz