Ezt ma mondta nekem valaki, és nagyon megfogott, mert igaza van.
„Annyira kevés idő jut arra, hogy gyerekként lehessünk velük, hogy valójában csak örülni van idő!”
Igen, az ember szereti, sőt mindennél jobban szereti a gyerekeit, de a napi munka, és a mindenféle való rohanás mellett nem jut idő élvezni is őket.
Vannak, akik nem is igazán tudják, hogyan kell, ellátják, megsimogatják őket, barackot nyomnak a fejükre, de a közös játék rendre elmarad. Nem mindenki tud lemenni „gyerekbe”, és egy igazán jót játszani velük.
Bújócskázni, fogócskázni, társasozni, birkózni, ugrálni, párnacsatázni, hülyéskedni.
Isten látja lelkem, van, hogy én is besokallok. Egy közértben hisztiző kétéves, egy szárnyait próbálgató kiskamasz feleselése nem feltétlenül élvezetes. De ezek a gyerekes lét feledhető pillanatai, abban a percben, órában, amikor történnek izzasztóak, de ha túljutunk rajtuk, nem vésődnek be az örök emlékek közé. (Jó, egy –egy igazi kamaszkori „botlásra” biztos emlékszik az egész család, de ezt inkább hagyjuk.)
A feledhetetlenek pillanatok nem ilyenek. Amikor kislány voltam, és apukám „halálra” csikizett, na, az ilyen volt. Máig emlékszem. De arra is, amikor anyukámmal úgy sütöttük a sütiket, hogy közben tiszta lekvár és kakaó volt a konyha, meg mi magunk is, de ő nem haragudott érte, hanem velem nevetett.
Persze, hogy vannak nehéz pillanatok, időszakok. Persze, hogy kellenek a kötélidegek, a végtelen türelem, a humor, az alkalmazkodóképesség. De a jelenben van lehetőség arra, hogy ne csak szeressük, élvezzük is őket, átéljük és megéljük velük a pillanatokat. Ne csak kipipáljuk a programokat, hogy ez is megvolt, itt is jártunk, őt is meglátogattuk, ezt a filmet is megnéztük, hanem tényleg ott legyünk, de ne csak mellettük, hanem velük. Velük együtt.
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
