Vörösre üvöltött fej, kisírt, piros szemek, kócos haj, toporzékolás, a földön őrjöngve fetrengés, „testdobálás”, szétdobált játékok mindenhol. Életkép hiszti alatt, avagy, amikor a gyerek-hiszti a tetőfokára hág…
„Nem akarom, nem eszem meg, nem kell semmi, de kell, haggyá’ békén, utállak, csúnya vagy, ne szólj hozzám, nem megyek, nincs kedvem, nem akarok, ne gyere be, menj ki, ….”
Hallottad már? Szerintem, ha gyakorló édesanya vagy, ebből a közel sem teljes felsorolásból valamit biztosan magadénak érzel. Ne aggódj, nem vagy egyedül. A hiszti minden kisgyerek „velejárója”. Így reagálnak sok mindenre, ha fáradtak, éhesek, feszültek, betegek, rossz napjuk van. A dackorszak nem kihagyható, egészen természetes, de közel sem élvezetes.
Anyának sem lehet mindig jó napja, így előfordul, hogy hirtelen cselekszik, ami nem feltétlenül válik be. A fenyítés, kiabálás nem jó módszer, csak fokozza a gyerkőc frusztrációját.
- Ha nem indulsz meg azonnal, kapsz két akkorát, hogy a fal adja a másikat!
- Kellj fel a földről, de gyorsan, mert nem állok jót magamért!
- Kiporolom mindjárt a fenekedet, ha ezt nem hagyod abba!
Hogy én ezeket a mondatokat hányszor hallottam gyerekként a játszótéren! (Szerencsére nem az én Anyukámtól, de akkor is!)
A fenyítés nem jó stratégia! Persze, a gyerkőc korától is függ, hogy mikor, hogyan reagáljunk, de alapvetően nem jó a hisztiző kisgyereket fenyegetni, kiabálni vele. Ritkán működik. A kicsi még frusztráltabb lesz, és akár megalázó is lehet számára ez a helyzet, ha mások előtt zajlik. Az pedig nem tesz jót az önbecsülésének. Azt már az egészen kicsik is érzik, ha lelkileg bántják őket. Hát, még ha másképp…
Inkább szép szóval nyugtasd meg, még akkor is, ha égnek áll a hajad tőle, ha Te is ki vagy, mert pokoli napod volt, ha azt kívánnád, inkább nyílna meg alattad a föld és nyelne el mielőbb. A helyzet az, hogy maradnod kell, és rendezni a szitut.
Amikor érzem, hogy alakul a hiszti – közeli állapot, rákészülök lélekben. Nyugtatom magam, hogy nyugalmat adhassak. Bennem ilyenkor az munkál, hogyan segíthetnék úgy, hogy ne „robbanjon” akkorát a „hisztibomba”.
Csendesen, higgadtan igyekszem beszélni hozzá, még akkor is, ha én magam belül nem vagyok az. Nem hat egyből, erre nem is szabad számítani. Ha már a toporzékolásos állapotban van a kicsi, akkor eltelik majd néhány perc, mire egyáltalán érdemben reagál a kedves közeledésre. Ez már jele annak, hogy ki fog zökkeni. (Remélhetőleg mihamarabb.)
Simogatom. Amikor már eljutottunk oda, hogy megnyugodott annyira, hogy hozzáérjek, akkor finoman simogatni kezdem az arcát és továbbra is beszélek hozzá. Egyre többször terelem a szót valami olyan témára, ami kedves neki, és ami tudom, hogy érdekli. (Még vissza-vissza eshet, de már nem a közepébe, a viharfelhők lassan szétoszlanak.)
Az ölembe ültetem. Megpuszilgatom. Már reagál, válaszol, sőt ő maga kezd mesélni, vagy folyatja, amit elkezdtünk. Kizökkent, megnyugodott, már csak ritkán hüppög.
Mesélni kezdek. Ha van a közelben kedvenc mesekönyv, mesélek belőle, ha nincs fejből próbálkozom. Ez a történet most kezdődik, a hisztinek viszont éppen vége van. Szinte hihetetlen, de az önfeledt nevetést az őrjöngő, lábtoporzékolástól egy kisgyerek életében csupán percek, pillanatok választják el. Muszáj, hogy mi számoljunk el magunkban háromig…
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
