Aggódom, féltek, félek. Van, hogy üvöltenék tehetetlenségemben, reménytelenségemben, bizonytalanságomban. Pár perccel később megint bizakodom, megint hinni kezdek, megint látom a fényt az alagút végén. Főleg ha a gyerekeimre nézek. A legtöbb erőt ők adják, az ő mosolyuk, vidámságuk ránk is átragad. Már csak miattuk is erősnek kell maradnunk. Miattuk, és a szüleink, nagyszüleink miatt.
Őrizni szeretném a gyerekeim mosolyát, szeretném, hogy ebben a borzasztó helyzetben is a lehetőségekhez mérten jól érezzék magukat. Hadd lehessenek gyerekek. Hadd ne kelljen most felnőniük! Tanuljanak belőle ők is, igen, hiszen övék a jövő, ne rontsák el, úgy, ahogy talán mi tettük.
A félelmem nem mutatom feléjük. Tudom, hogy látják, minden megváltozott, de szeretnénk, hogy ez most ne az ő problémájuk legyen. Tudják, hogy többet kell kezet mosni, hogy az arcukhoz ne nyúlkáljanak, hogy keveset mozdulunk ki otthonról, és azt is csak az utca végéig, de cserébe most sokkal több időt lehetnek velünk, még többet játszhatunk együtt, még inkább értékeljék és értékeljük az együtt töltött időt.
Ez az, amit ad most a helyzet, ez az, amiből az erőt kell merítenünk!
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
