Miért nem tudom szoptatni? Rossz anya vagyok. Miért nem vagyok folyamatosan boldog? Pedig annyira akartam ezt a gyereket! Hát, milyen Anya vagyok én? Miért itt vagyok, miért nem otthon a gyerekkel? Miért adom bölcsibe, olyan pici még? Jó lenne már kicsit magammal is foglakozni, esetleg mozogni valamit. Önző vagyok! Vissza kéne mennem dolgozni, kellene a pénz, és a felnőtt impulzus, de nem túl korai? És mások mit szólnak majd hozzá? Egyáltalán hogy leszek majd képes visszaállni a munkába a gyerek mellett? Már most lelkiismeretfurdalásom van miatta. Jó lenne a nagyobbal is időt tölteni, de akkor a kicsi sír utánam, ha a kicsivel vagyok, a nagy érezheti úgy, hogy ő kevésbé fontos számomra. És ott a középső is. Hogy dolgozzam ezt fel magamban? És jön a lelkiismeretfurdalás. Reggel, délben és este. Mindig.
Ez mind csak töredéke egy Anya gondolatainak, amit nap, mint nap lezongorázik magában. Az egyik a saját maga felé állított – sokszor túlzó – elvárása, a másik, amit a társadalom vagy akár a közvetlen családja várna el tőle. Nehéz így felszabadult anyának lenni, vagy annak megmaradni.
Ne törődj vele, mások mit mondanak. Ez a Te életed, a Te családod, a Te gyereked!
Könnyű azt mondani, annál nehezebb figyelmen kívül hagyni a kéretlen kritikákat, megjegyzéseket. Hiszen lépten-nyomon azzal szembesülünk, hogy megfigyelnek minket és véleményeznek bennünket. Véleményt mond a nagymama, nagypapa, szomszéd, pedagógus, az utca embere. Pedig egy Anya ezek nélkül is tele van kétségekkel, félelemmel, bizonytalansággal, lelkiismeretfurdalással, járjon a gyereknevelés bármely szakaszában.
Hibázunk, nem vagyunk tökéletesek, de nem is lehet ezt tökéletesen csinálni. Másoknak sem sikerül. Ez az, amit meg kell érteni, amit el kell fogadni. Képtelenség mindig mindenhol jelen lenni, ott száz százalékot nyújtani. Ezt nem várhatjuk el magunktól, mások pedig pláne nem várhatják el tőlünk. Lehet számunkra példakép valaki, de tudni kell, hogy ő sem tökéletes, csak már rájött arra, hogy engedjen el bizonyos dolgokat, hogy boldogabb lehessen.
Hetekig nem aludtam, amikor valaki megjegyezte nekem, hogy miért akarom a 3 éves! gyerekemet óvodába küldeni, hiszen olyan korai még. Amúgy is tele voltam kétségekkel, pro-kontra érveket sorakoztattam fel, mint már annyiszor más kérdésekben is, majd jött a külső „megerősítés”, ami végleg taccsra tett. Nem is volt könnyű a beszoktatás, hiszen a bizonytalanságot a gyerekek is megérzik.
Anyaként a fejünk tele van gondolatokkal, tervekkel, listákkal, hetekre előre gyártott logisztikával. És kétségekkel, hogy jó-e, ahogy kitaláltuk. Nem kéne-e mégis ezt a programot lemondani, azért cserébe, hogy… Nincs túlzsúfolva az egész? Vagy több kéne? Talán kevés az impulzus? Végre jutna egy kis idő magamra is, de toljuk el egy héttel, én várhatok. A gyerek az első! Érvek, ellenérvek, pro és kontra és jön a lelkiismeretfurdalás. Megint.
Ezt érzi az Anya, és sokszor ezt sugallja a felé a környezete is. A gyerek valóban az első, de ő nem az utolsó. Az Anya, aki saját vágyai ellenére mindig leghátra sorolja magát, továbbra is küzd majd a leliismeretfurdalással, de küzd a fáradtsággal, lehangoltsággal, monotonitással is.
Mert boldogabb az Anyaságban csak az lehet, aki elhiszi, hogy ő is csinálja legalább olyan jól, ahogy a többiek, akik szintén tele vannak kétségekkel, és akik talán éppen róla gondolják azt, hogy példakép. Aki nem azon gondolkodik, hogy mit rontott el, hanem elhiszi, hogy elég jól csinálja…
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
