Ma már csak mutatóban kapjuk a havat, a gyerekeink jóformán alig ismerik. Ha nagy ritkán hullik is valamennyi, legkésőbb aznap délutánra el is tűnik, úgy mintha sose lett volna. Ha gyorsak vagyunk korán reggel még láthatunk valamit, de hogy kezdeni is lehetne vele valamit az sajnos nagyon régen volt.
1975
Én még emlékszem mekkora havak voltak annak idején, az utcánkban derékig ért a hó, és nem a hegyen laktunk. Imádtuk, hogy oda-vissza húztak bennünket, vagy mi egymást, senkit nem érdekelt, milyen hideg van, és hogy vörösre fagyott az arcunk.
Emlékszem a csöndre, a mesevilágra, ami akkor jött el, amikor óriási hó esett éjszaka.
Azon viszont még én is meglepődtem, amikor a szomszéd bácsi elmesélte, hogy az ő idejében akkora telek voltak, hogy még a madarak is megfagytak. Le is hullottak szegények a fák ágairól. A padok nem látszottak ki a hótakaró alól, az egész ma már ismeretlen világ.
A gyerekek akkoriban fogták a korcsolyáikat, nem kellett korcsolyapálya sem, és irány az utca. Ott jéggé fagyott a hó és jókat lehetett korizni.
Volt olyan iskola is, ahol egyszerűen felöntötték az udvart és mindenki vígan csúszkálhatott rajta.
A szülők nem féltették a csemetéiket, a gyerekek pedig nagyon élvezték az igazi hamisítatlan teleket, abból a hóból, amiből még hetekig megmaradó óriási hóembereket építhettek, amikor a tél még egyet jelentett a hóval.
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
