Hol vannak már azok a féktelen bulik, a hajnali négyig-ötig tartó tánc, pörgés, mulatság, a lelógó lampionok között való titkos, vagy nyílt csókolózások ideje? Hol van már a jó öreg házibulik hangulata? Lejárt lemez? A múltba vész? Vagy már nem is vágyik ilyesmire az ember, ha anya lesz? Azért talán még csurran-cseppen valami lányok, anyukák.
A féktelen bulizásnak vége, ha gyereket szül az ember. Ez tény. Nem mintha olyan hatalmas nagy partiarc lettem volna korábban, még a gyerekek születése előtt, de azért mindig megadtuk a módját az év végi bulinak. Ettünk-ittunk, táncoltunk, beszélgettünk, összejöttünk a barátainkkal, és éjfél után virslit főztünk hatalmas fazékban, hogy mindenkinek jusson. Majd eltelt egy kis idő, és szinte mindenki gyereket szült gyors egymásutánban. A bulik elmaradtak, vagy ha voltak, lelassultak.
Miután megszületett a kisfiunk, az első alkalommal elugrottunk ugyan egy röpke koccintásra – hála anyukámnak, aki szívesen vigyázott első és egyetlen unokájára –, de nem tartott sokáig. Egyfelől mivel még javában szoptattam a koccintás és ivás a szénsavmentes ásványvízre és limonádéra korlátozódott, (persze a limonádéval voltak gondjaim, első gyerekes anyukaként tartottam a déli gyümölcs minden formájától, még attól is, amiben nem volt), ami valljuk be, nem az a tipikus szilveszteri ital. Másfelől öt percenként hazatelefonáltam, hogy minden rendben van-e a gyerekkel, ami szintén nem segített az ellazulásban. A tánc ez évben elmaradt. Csókolózás a lampionok alatt? Ne hülyéskedj. Jó, azért fél percre félre tudtam tenni a gyerekkérdés, és egy gyors csók még belefért valamelyik sarokban. Fél óra után azonban hazamentünk, ahol természetesen édesdeden aludt a mi szemünk fénye, anyukám pedig elkerekedő szemekkel nézett fel az aktuális szilveszteri műsorból, hogy mi a fenét keresünk mi itt…
Egy évvel később jobban elengedtük magunkat. A szoptatáson túl voltam már, az aggódáson még innen. Körülbelül másfél órát voltunk együtt a barátainkkal egy ‘házibuliban’, ahol azért már egy pohár bor és egy kis pezsgő is belefért. Volt kicsi tánc is megint, és hosszabb csók is. (Hiába, azért csak újra előbújik a nő is egy idő után.) Olyan fél óránként telefonáltam csak haza, anyukám minden alkalommal megnyugtatott, hogy a gyerekkel minden a legnagyobb rendben van, ne telefonáljak állandóan, mert erre fog felébredni, engedjem már el magam, kapcsoljak ki picit. Persze folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy mi van, ha felébred, és én nem rohanok egyből oda, hogy mi a baj. Vajon hogy reagál majd a kicsi, ha nem vagyok ott, mint máskor. De aztán az uram úgy istenesen megforgatott a parketten, ami ellazított végre. Nem vittük ez évben sem túlzásba, későn érkeztünk, korán távoztunk. Semmit sem bíztunk a véletlenre, pontosan tudtuk, mikor, honnan indul az éjszakai busz, úgyhogy hamar otthon voltunk. Mikor beléptünk a lakásba, a gyerek édesdeden aludt, anyukám a tévé előtt szintúgy. Csend volt és béke.
A követező évben anyukám kapott kimenőt, úgyhogy mi otthon bekuckóztunk, chipseztünk, tévéztünk, kicsit már a gyereket is bevontuk, lampiont, azért feltettem néhányat, volt kis konfetti is a gyerek örömére, éjfélkor koccintás, aztán irány az ágy…
Rákövetkező év pocakos szilvesztere megint ásványvízzel és limonádéval telt, ráadásul, mivel január végére voltam kiírva, némi izgulással is, hogy csak ne most. NE most!
Sokat már nem tettem hozzá a hangulathoz, már ülni sem esett igazán jól, nemhogy lépni kettőt jobbra, kettőt balra, úgyhogy jobb híján a szemlélődő státuszt voltam kénytelen betölteni, és örültem, ha valaki időnként leült mellém és szóval tartott. Aztán szépen átaludtam magam a következő évbe.
De az idén. Most, hogy már nagyobbak a gyerekek…
Most itt a Covid.
Boldog új évet mindenkinek!
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
