Az az este, amikor először megláttam, az nem az az este volt, amit ő annak hitt. Mert én már jóval korábban láttam őt, egy másik estén, egy másik férfi oldalán. Akkoriban én magam sem voltam szingli, így azon kívül, hogy jól megjegyeztem őt magamnak, más nem történt, minthogy a szívembe zártam a mosolyát.
Az az este viszont, amire már ő is jól emlékszik, az évekkel később volt. Most közhelyet puffogtatok majd, de úgy igaz: tudtam, hogy ő lesz a feleségem. Ha ő is szeretné. Ha igent mondana. Ha nem ijednék be a nagy kérdés előtt, ha kitalálnám a tökéletes helyet és időpontot.
Szeretem a szemét, a mosolyát, a hangját, a lényét, a csípős humorát, a mindenét. Azt, hogy olyan gyönyörű. Szeretem, ahogy beszél, ahogy hallgat, ahogy érez, szeretem, amikor azt mondja: nem, de közben azt gondolja, igen, és amikor azt mondja: igen, de közben azt gondolja, nem. És szeretem, amikor ideges lesz, hogy mindezt végül nem sikerült kibogoznom, és nem jöttem rá, hogy a nem az tulajdonképpen igen, az igen, az tulajdonképpen nem. És fordítva. És fordítva. És fordítva. Vagy fordítva?
Ő a feleségem. A feleségem, aki tudja, milyen vagyok, a feleségem, akiről tudom, milyen. (Ezt a nem és igen kérdést leszámítva.) Aki a másik felem, és remélem, én az ő másik fele. A feleségem, aki mindig szép, akkor is, ha úgy hiszi, éppen nem. Ő volt a leggyönyörűbb menyasszony, de a legszebbnek mégis a szülőszobán láttam. Fáradtan, boldogan. Amikor családdá váltunk.
Amikor a kisfiunkat a kezébe vette, amikor a kislányunkat a kezébe vette. Amikor anya lett. Amikor apa lettem. Amikor azt hitte, most már nem olyan. De olyan volt, a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Az arca és a teste most szebb, mint valaha.
Csodálom nőként, és csodálom édesanyaként.
A mosolya másnak talán ugyanolyan, mint azelőtt, nekem nem. Én már látom, mindazt, amin együtt mentünk keresztül. Idáig. És ezután. Életet és halált, örömöt és bánatot, félelmet és megnyugvást, szerelmet, ami élt és erőt adott. Nekünk.
Erőt, amikor kislányunkért izgultunk a genetikai vizsgálatok alatt, erőt, amikor összecsaptak a felhők a fejük felett, erőt, amikor nem úgy sikerültek a dolgok, erőt, hogy soha ne engedjük el egymás kezét.
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
