A számát se tudom, hányszor álltam kétségbeesetten, bizonytalanul, tele kérdésekkel a síró gyerekem mellett. Olyan kicsi volt még, olyan védtelen, én voltam arra hivatott, hogy megvédjem, hogy tudjam, mi a baj, de nem mindig ment.
Ne emeld fel, mert hozzászokik, ne menj be a szobájába se, majd elcsendesedik, ne érj hozzá, csak még jobban felzaklatod. Kisírja magát és megnyugszik. Majd megtanulod idővel.
Ez lenne a híres módszer? A régi jól bevált nevelési elv?
Nem mindenki születik anyának, sőt meggyőződésem, hogy inkább beletanulunk az anyaságba, de nem így. Idő, mire ráérez az ember, idő, mire magunkra találunk, idő, mire ráhangolódunk, idő, mire kiteljesedünk, idő, amire tényleg tudjuk, most a jó, a helyünkön vagyunk. Idő, hogy rájöjjünk a jó sem tökéletes. Idő, az elengedés.
Ne fogd annyit, tedd már le, hagyd őt.
Nagyon sokan így tartják jónak, nagyon sokan ezt tanácsolják a tanácstalan kismamának, mert évtizedekig ez volt a „jól bevált” módszer. Már nem is emlékszem arra, mennyire nehéz volt, csak arra, milyen jó volt magamhoz ölelni. Felvenni, együtt lélegezni, együtt lenni, látni, hogy már nem is sír, már mosolyog.
Fáradt voltam, még ma sem könnyű, de sohasem volt teher megnyugtatni őt. A teher az lett volna, ha hallom, mennyire sír, de én nem megyek oda, nem ölelem magamhoz, nem simogatom, nem segítem ki ebből az állapotból. A szívem szakadt volna meg.
A legszebb emlékeim egyike, hallgatni a szuszogását, érezni, ahogy a kicsi teste ellazul a karomban, hogy megismer, és tudja, biztonságban van. Az ölelés, a simogatás ma is a legtöbb, amit adhatok magamból.
Nem születünk mind Anyának, de idővel azzá válunk. Idővel.
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
