„Eddig sem volt könnyű. Talán csak gyerekkoromban kényeztetett az élet. Szerető szüleim voltak, egy nővérem, akivel mindig az udvar végében álló kicsi házikóban tervezgettük a jövőnket.
Mire vágynak a kislányok?
Először szép babákra, pónira, kiskutyára. Aztán hatalmas esküvőre és egy olyan férjre, aki a tenyerén hordozza őket. Később gyerekekre, szép házra, nyugodt életre.
Van, akinek sikerül, van, aki egész életében csak álmodozik. Aztán idővel az is elmúlik.
Vágytam én is szerető férjre, meg is adatott. Jól éltünk, gyerekekre vágytunk. Az élet nekem ezt az örömöt, ezt a boldogságot nem adta meg soha. Hétszer is elhúzta előttem a mézesmadzagot, de mindannyiszor kegyetlenül elpáholt.
Amit adott, gyorsan el is vett.
Hétszer estem teherbe, mindannyiszor elvetéltem. Mindannyiszor belehaltam. Ahogy a házasságom is. Egyik nap a férjem azzal állított haza, hogy ő képtelen gyerek nélkül élni és rájött, hogy nem szeret annyira, hogy önmagamért velem maradjon.
Hét vetélésem után ekkor haltam meg nyolcadszor.
Egyedül maradtam. Hogy mi jó történt mégis, az élet mivel kárpótolt?
Életre szóló barátságokkal és egy olyan munkával, amibe szívem minden szeretetét beletehettem. Állami gondozott gyerekekkel foglalkoztam egy életen át, őket nevelgettem, terelgettem, értük harcoltam. Ők pedig viszont szerettek, sokszor anyának szólítottak, vártak, öleltek és én viszont.
Közben az élet mindig próbára tett. A csomó a mellemben is egy hatalmas próbatétel volt, én legalábbis így gondoltam rá. Öt évig harcoltam vele, volt, hogy nehezen ment. És még nehezebben. De sikerült. Azt mondták, meggyógyultam.
És az élet hirtelen kegyes lett hozzám. Megismerkedtem a leendő férjemmel, aki tényleg a tenyerén hordozott, úgy ahogy még kislányként álmodoztam róla. Húsz gyönyörű évet töltöttünk együtt, mielőtt elveszítettem. Ami nekem korábban sikerült, neki sajnos nem.
Vele halt a lelkem egy része is.
Biztosan ez az oka, hogy nekem is újra meg kellett küzdenem a betegséggel, és már magam sem tudom hogyan, de ismét legyőztem.
A családom, a barátaim, a „gyerekeim” az intézetből tartották bennem a lelket, támogattak, erősítettek.
Úgy, hogy végül újra sikerült. Nagy túlélő vagyok, sokan mondták nekem.
Egy kicsit éltem, világot láttam, jártam az utam. Mostanáig, mert úgy látszik az én sorsom, hogy mindig küzdjek. Van, hogy úgy érzem, vesztésre állok, máskor őszintén hiszem, hogy ismét nyerhetek.
Túlélő vagy, mindennap elmondják, akik szeretnek, és ebből igyekszem mindent kimerni és menni előre.
De amikor azt mondja a doktornő, aki egyetlen nap egyetlen pillanatában mellém ér és kutyafuttában azt mondja, akár haza is mehet saját felelősségre, mert magának mindegy, akkor egyik pillanatról a másikra száll el a hitem, az erőm, és eszembe jut a kislány, aki annak idején a nővérével álmodozott egy gyönyörű életről, ami végül borzasztóan nehéz és fájdalmas, mégis megadatott …”
Éva, Balassagyarmat
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
