Család

Apám a partvis nyelébe ragasztotta a fenyőágakat 56 karácsonyán

Édesanyám mesélt a régi idők karácsonyairól, amikor még csodaszámba ment, ha a gyerekek banántvagy narancsot kaptak a téli időszakban, havat viszont annál többet láttak.

„Egy alig hatvan négyzetméteres lakásban éltünk a szüleimmel és a két nővéremmel. Én voltam a harmadik, a legfiatalabb, akit mindenki fiúnak várt. és tulajdonképpen, már ami az elevenséget, csibészséget illeti olyan is lettem. Nem is készültek lánynévvel, ezért úgy döntöttek, legyen a nevem Anikó, mert Anikó napon, karácsony előtt két nappal születtem.

Bár nem éltünk nagy lakásban, telente így sem tudtuk melegen tartani mind a hatvan négyzetmétert, csupán a felét fűtöttük. Kivétel volt a karácsonyi időszak, amikor apám három egész napra jó meleget csinált a nappaliba is, ahova a fenyőfát állította, ha éppen sikerült szereznie. Mi pedig díszítettük a többnyire házilag készített díszekkel. Ezeket mindig édesanyámmal ragasztgattuk, színezgettük, festegettük. És imádtuk.

Ez a fotó a nappaliban készült. Én azért vagyok úgy beöltöztetve, mert a fűtés ellenére sem volt igazán meleg a szobában, behúzott a hideg az ablakok alatt, a gyönyörű cserépkályha önmagában kevés volt. A sapka pedig azért kellett, mert fülfájós baba voltam, és anyám így tartotta a fülemen a kötést. Szegény nem győzött aggódni miattam.

A szegénység ellenére meseszép karácsonyokra emlékszem, a szüleim, amit tudtak, a két kezük munkájával előteremtettek nekünk. A rongybabákat, a favonatot és a faautót – amit a Jézuska hozott nekünk – apám készítette, anyám pedig igyekezett ünnepi vacsorát varázsolni az asztalra abból a kevésből, amink éppen volt. Annak ellenére, hogy a pénz, illetve annak hiánya, biztosan sok feszültséget teremthetett köztük, sohasem veszekedtek, egyetlen hangos szóra sem emlékszem. Nagyon szépen éltek, ezért voltunk mi is olyan nagyon boldogok. Nem véletlenül mondom, hogy

nem az ajándék a lényeg, hanem az önzetlen és mélyről, igaz szívből jövő szeretet, hogy együtt az ez egész család.

Néhány évvel később, amikor már én is nagyobbacska voltam, emlékszem, apám mindig rohant a boltba, ha kiderült, hogy karácsony előtt halat szállítottak valahova, hogy jusson nekünk is belőle. Volt, hogy órákat állt a sorban, a fagyban és hidegben, mire hozzájutott, de kivárta és, hogy meglephesse anyánkat és minket.

’56 – ban annyira nem lehetett sehol sem fához jutni, hogy apám fogta a partvist, leszedte a fejét és a fenyőágakat, amiket útközben szedett innen-onnan, ragasztóval illesztette a partvis nyelére. Ez volt a mi fenyőfánk, ezt díszítettük akkor fel. Mivel szaloncukor nem volt, mi gyerekek készítettük el reszelt sárgarépából, és azt csomagoltuk cukorkapapírba, ezüst és arany vízfestékkel pedig diókat festettünk, ezeket akasztottuk a fára.

A nővérem, aki zongorázni tanult, a zongora pedig a jéghideg nappaliban állt, karácsonykor mindig nagyon boldog volt, hogy végre kesztyű nélkül gyakorolhat, mert fűtve van a szoba három napig. Az őszi, téli, kora tavaszi időszakban azonban apám mindig levágta az ötujjas kesztyű felső részét, hogy tudjon gyakorolni. Mi a középső nővéremmel időnként beszöktünk hozzá, hogy aztán szegény anyám teljesen kikészülve szedjen össze bennünket.
A csengettyűt, amit édesapám a két kezével készített, a mai napig szeretettel őrzöm, hiszen mindig ez jelezte, ha hozzánk is megérkezett a Jézuska.

Ma pedig már az én kis unokáim szaladnak be a hangjára, …”

© ANYA-JAJJ

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!

Itt hozzászólhatsz