Babát várunk

Tönkretett bennünket a lombik és mégis ikreim lesznek

Enikő és Attila története adjon erőt minden babára vágyónak

„Voltak gondjaink. A vizsgálatok, a rengeteg vizsgálat nem volt hiábavaló. Kiderült, hogy spontán nem lehet gyermekünk. Nagyon nem valószínű.

Az orvosom azt mondta, így egyértelmű, hogy a lombik a megoldás, minden más időpocsékolás. Két év hiábavaló próbálkozás után nem voltam különösebben meglepve, bár azt hittem, inkább lelki okai vannak, hogy nem akar jönni a kicsi.

Talán nem illünk össze, talán a génjeink nem passzolnak, ahogy ilyenkor sokan mondják, de kiderült, hogy mindkettőnknél szervi bajok vannak.

Ez egy zavaros időszak volt, valahol megnyugtató, hogy konkrét okot találtak, mert annyian sohasem találnak választ arra, miért nem jön a baba, más részről kudarcként éltük meg.
Tényleg selejtesnek éreztem magam. Nem teljes embernek. Erről soha senki nem beszél, pedig szerintem sok lombikra váró nő érzi ezt, és többnyire egyedül kell magára találnia.

Remény és félelem volt a lombik.

Egy úgy esély, amibe minden bizalmunkat vetettük, amiben borzasztóan hittünk mindketten. Én biztos voltam benne, hogy gyorsan sikerül, hiszen minden bennünk rejlő „akadályt” kiküszöbölnek, de az út sokkal nehezebb, fájdalmasabb, reménytelenebb volt, mint valaha hittem. Ha nem figyelsz, erre rámegy minden. A kapcsolat, te magad. Lelkileg olyan mélységeket jártunk meg, amit tényleg csak az érthet, aki hasonlón ment keresztül.

Azt hittem, az első kudarc semmi. Belefér. Végülis ez csak az első…A fájdalom, félelem, aggódás, remegés minden úgyis megéri, ha egyszer sikerül majd.
Hát nem így lett. Az első sikertelenség is kudarc volt. A padlóról felállni nem könnyű. Mégis a lombikon sokan ezt csináljuk. Újra és újra, megint és megint felállunk, megrázzuk magunkat és úgy csinálunk, mintha menne minden tovább.

Megmondjuk mindenkinek, hogy jól vagyunk, nem nincs baj, igen, mi is tudjuk, hogy egyszer majd összejön, nem csüggedünk, köszönjük, hogy drukkoltok. Hálásak vagyunk!
Közben összetörünk. Összemegyünk. Szétcsúszunk. Pedig totál egyben kellene lennünk, mert ide erő kell. Testi és lelki kőkemény erő.

Emlékszem, egyik reggel azt mondtam a férjemnek, nem megyek többet. Nem vagyok kész. Kivagyok. Még a lakásból se tudnék kimenni nemhogy megint ODA.

A második sem sikerült. Ott már nem is próbáltam senki előtt megjátszani magamat. Nem érdekelt, hogy sajnálnak vagy szánnak. Zokogtam, összezuhantam. Voltak pillanatok, amikor tovább élni is nehéz volt. Minek.
De újra és újra és újra. Ahhoz is erő kell, hogy feladd. Belásd, hogy ez nektek nem megy. Nem lesztek szülők soha.

Örökbefogadás. Elsőre elutasítottuk. Teljesen. Aztán ízlelgettük. Végül döntöttünk. Annyira vágytunk egy gyermekre.
Azóta se tudom, mi történt akkor. Lehet, hogy csoda. Vagy csak tényleg a lélek szabaddá válása. Nem tudom.
Mindent elengedtünk. Lekötöttük magunkat. Nem akartam visszanézni.

Spontán. Spontán lettem állapotos. Ikrekkel! Úgy, hogy nekünk ez nem adathatott volna meg. Nekünk azt mondták, és már én is azt éreztem, velünk ez így nem fog megtörténni. Mi csak más szülei lehetünk. Ha egyáltalán lehetünk szülők valaha is.

Én ezt még most is nehezen hiszem el, alig fogom fel, alig mertem beszélni is róla, a hasamat fogni. Komolyan érezni, hogy baba van benne, nem is egy, hanem kettő. Kettő, akik mindjárt megérkeznek.
Feladtam. Elengedtem. És most mégis megtörténik velünk ism hogy lehet ez? Nem tudom, de nem is érdekel …”

© ANYA-JAJJ

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!

Itt hozzászólhatsz