Család Rólunk szól

Egy kiscica jelenléte jót tesz a gyerekek lelkének

Anya, Apa, legyen cica, kérlek, legyen cica!!!

Cicát akarunk…

De jó lenne egy olyan kis cuki cica!

De legalább egy hörcsög vagy tengerimalac! Nem?

Akkor hal! Legyen csak hal!

Ugye ismerős? A gyerekek előbb-utóbb kisállatot szeretnének. Leginkább kutyust vagy cicust – van, aki lovat – de mások végül beérnék a hallal is. Valóban édes, kedves, dorombolós, bújós, játékos és imádnivaló egy kiscica. És a nagy is. Valljuk be, az egész cica-gombóc úgy cuki, ahogy van! Mivel én „cicatengerben” nőttem fel (mindig volt egy bejárós-kijárós, ágyba bújós és onnan kitúrós szőrpamacsom) jól tudom, mekkora öröm és boldogság egy kiscica a családban. És mekkora felelősség.

Bár én cicákkal nőttem fel, mi Apával mégis hosszasan gondolkodtunk azon, legyen-e a családban cicus. Mert noha nagyon édes kis gombolyag, ha úgy döntünk, jöjjön, az komoly felelősség is. Ő attól kezdve a mi életünk, a mi családunk része lesz, nem adhatjuk vissza két hét múlva, hogy nem jött be a dolog, mást hittünk, úgyhogy visszahoztuk.

 

fotó: pixabay

Erről komolyan beszélgettünk a gyerekekkel is, akik jó ideje már nagyon szerettek volna egy cicát, mi pedig azt szerettük volna, ha fel is nőnek ahhoz, hogy kis gazdik legyenek. Hogy már az elején tudják, de lagalább sejtsék, mi az a felelősség.

Mert a cica eszik is, iszik is, és tudjuk, még mi mindent csinál. Ezek beszerzéséről, és az ellátásáról gondoskodniuk kell. De gyerekként természetesen csak a játékot látja az ember, a cicát a meséből, aki játszik a nagyi gombolyagjával, aki kergeti a kislabdát, aki belecsimpaszkodik mindenbe, ami lóg.

Apropó lógás.

Rutinos cicatartóként elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy gyönyörű, új függönyöket vettem két héttel a cicus érkezése előtt. Nem kellett volna! Most már le sem tagadhatnánk, hogy cica van a lakásban. A függöny is jól megjárta.

Szóval, hosszas beszélgetések, tervezgetések előzték meg a cicánk érkezését. Mi lesz vele, ha elutazunk (mert egyszer azért majd újra lehet, reméljük), mennyi ideig maradhat otthon egyedül, ki segít majd ilyenkor, a lakásban mit kell megváltoztatni, stb. Voltak pillanatok, amikor elbizonytalanodtunk, mert a gyerekek azt mondták, ha ennyit és ennyit eszik majd, és még annyit és annyit kakil is, ráadásul, ha kidugják a lábukat a takaró alól, akkor lehet, hogy elkapja, szóval, akkor azt mondták,  hogy mégse legyen, mert azt már nem lehet ellátni. Nekik. Az már biztos, hogy szülői feladat. Szerintük.

Mi viszont Apával azt szerettük volna, ha érzik ennek a felelősségét. Hogy tudják, ez komoly döntés, nem játék, de ne is ijedjenek meg tőle. Hiszen felelősséget vállalni valakiért, törődni valakivel, jó dolog, megéri, és érdemes.

Mert minden, amit visszakapnak, az a sok nevetés, a sok-sok játék, az ódabújós-dorombolós pillanatok, mind azt mutatják, micsoda remek gazdik ők, és amit a gyermeki léleknek ad egy kisállat, az leírhatatlan, minden perce megéri. Megérte!

© ANYA-JAJJ

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!

Itt hozzászólhatsz