Család Otthon a babával

Tényleg rémes a kétéves? – Éljük túl a dackorszakot

Körülbelül másfél éves lehetett a gyerekem, amikor feltűnt, hogy ez a gyerek mégsem AZ a gyerek. Mármint az, akit eddig neveltem. Egyetlen éjszaka alatt kivetkőzött önmagából.

 

A kislányom korábban tényleg tündéri gyermek volt. Azt hittem, hogy a rettegett dackorszak nálunk sohasem jön el, hiszen hogyan is lehetne egy ilyen édes, mosolygós, szőke kislányból egyik pillanatról a másikra hisztis kis méregzsák.

Aztán egyik reggel elkezdődött a rémálom. Történt ugyanis, hogy a szobájába érve nem az én előző nap ágyba fektetett gyermekemet találtam a kiságyban, hanem egy másikat, aki csak külsőleg volt olyan, mint ő. Egyszer csak semmi sem volt jó többé. Azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy mindent tiltó anyatípus. Viszonylag nagy szabadságot biztosítottam a gyerekeimnek, – persze ez nem jelenti azt, hogy bármit szabad, – de ez többé nem volt elég.

Az első affér….

… a rezsó gombjaival kezdődött. Azt azért már mégse csavargassa, ugye.  De akkor megtette.  Elveim ellenére kicsit meglegyintettem a kezecskéjét, nyomatékot adva tiltásomnak: – Nem szabad! –  mondtam. Erre ő visszacsapott. Teljesen lefagytam. Ez most mi? Fejben lefuttattam és értelmeztem az összes addig elolvasott szakkönyvet, azután megint rászóltam, erélyesebben. – Nem szabad! Megint visszacsapott, és nevetett. Azt hitte, ez egy nagyon jó játék.

– Nem szabad a főzőlapot megfogni, mert forró is lehet! – mondtam megint, erre sírni kezdett,  illetve pontosítanék, hisztizni. Szűk húsz percig tartott ez az állapot, mire mindketten önmagunkra találtunk. Ekkor még nem fogtam gyanút. Előfordult már máskor is hasonló, azért a gyereknevelés leányálom is, meg nem is, egy kis hiszti nem a világ vége.

A pelenkázásnál viszont lőn világosság. Amikor hídba vágta magát és üvöltött, tisztán láttam, tesztelget a gyerekem. Soha nem volt még ilyen. Mire végére értem a kellemes elfoglaltságnak, úgy néztem ki, mint akit, háromszor leütöttek és utána még jól el is vertek. Ráadásul öt perc múlva kezdhettem az egészet elölről, és még öt perc múlva megint, mivel a fogzás miatt hasmenése is volt. Dackorszak megspékelve egy kis fogzással. Háromszoros hurrá!!! 

A félnapos pelenkázási Guinness felállítása után végre öltözködtünk, ami újabb hídbavágódást  és hisztériás rohamot eredményezett, így a szokásosnál is nehezebben ment a szabad levegőre jutás. Kint viszont minden a megszokott kerékvágásban zajlott. A kicsi lányom mindenkire rávillantotta tündéri mosolyát, – úgyhogy mindenki olvadozott, – be is zsebelt jó néhány kedves bókot, hogy milyen zabálnivaló is ő.

-Legyen büszke anyuka! – mondogatták, olyan édes ez a kislány. Otthon nagyon ügyeltem rá, hogy büszke maradjak, de végül jócskán alább adtam. Főleg amikor az én mindig könnyedén elalvó picinyem egyáltalán nem volt hajlandó délután lefeküdni. Hiába színleltem én is alvást – még horkoltam is -, nem vált be, ahogy a kedvenc takaró, cumi, miegymás következetes összegyűjtögetése sem. Ez csak rontott a további helyzeten, hiszen a kialvatlan gyerek amúgy is nyűgösebb. Kimentünk inkább a nappaliba és megnéztük kedvenc nyuszis reklámját, mert nálunk akkoriban a nyuszik voltak nagyon menők, de arra nem számítottam, hogy ha tízszer visszatekerem, az sem lesz elég. Újabb hiszti következett. Jöttek a kedvenc könyvei a kedven állatairól, gondoltam megnézegetjük őket, ahogy szoktuk, de szép nagy ívet rajzolva a levegőben mindegyik a földön végezte. Őket villámgyorsan követte a plüss maci, a kislabda és a sütifaló is. Itt már az én agyam is eldurrant, nekem sem volt kedvem a süti formákat a megfelelő lyukakba helyezni és lelkendezni, hogy sikerült, a gyereknek meg aztán pláne nem. Csapkodott, dobogott a pici lábaival. Megnéztem gyorsan az időjárás jelentést, hátha csak valami front van éppen, de nem volt.

Tanácstalanságomban a férjemet hívtam percenként, hogy mikor ér már haza, hogy egy kicsit elmehessek végre. Muszáj volt. Ki kellett szellőztetnem a fejem és gondolkodni is akartam, főleg azon, hogy hol rontottam el? Hogy lehet, hogy éppen én, pedagógus szülők gyermeke, kudarcot vallok a gyereknevelésben. Aznap még felmentettem magamat, úgy gondoltam, ez csak egy egynapos történet lehetett, felejtsük el, biztosan a fogak tehetnek az egészről. De nem. Ez az állapot beállt…

Volt olyan nap, hogy nem bírtam tovább, hívtam anyut, hogy élő adásban követhesse az eseményeket. Odatartottam a kagylót a gyerekhez, aki hűen adta önmagát, üvöltött szokás szerint, én pedig közöltem, hogy világgá megyek. Gondoltam, anyunak ez biztosan hatalmas csalódás, hiszen óvónő létére a lánya kész csődtömeg, aki egyetlen gyerek nevelésével sem képes megbirkózni, nemhogy egy egész csoportéval évtizedeken át. Aztán kiderült, hogy annak idején ő is világgá akart menni – többször is -, én pedig azonnal vigyem át a gyereket, és menjek el tornázni, jógázni, pedikűröztetni vagy manikűröztetni. Lehetőleg töltsem fel magamat az elkövetkezendő tíz – tizenöt évre, mert az igazi dackorszak csak ezután következik…

Mennyire igaza volt.

fotó: pixabax

 

 

 

© ANYA-JAJJ

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!

Itt hozzászólhatsz