Babát várunk Szülni megyünk

"Szakadt a hó, amikor a fiam született"

Megkönnyeztem Anna születéstörténetét. Megható, szívhez szóló, és olyan őszinte, hogy mindenki a magáénak érezheti. Minden apró mozzanat, pillanat, amit talán a nagy rohanás, az izgalom elfeledtetett egy időre, most újra felelevenedett bennem is, hiszen mindez örökre szól.

 

fotó: unsplash

„A rádió mindig be van kapcsolva. Néha recseg és ropog, olyankor rácsapok egyet, vagy megpöckölöm itt-ott és megint a régi.  Azt szajkózta, másnap szakadni fog a hó. Csak ültem előtte mindenórásan, és az járt a fejemben, ez most a mi havazásunk lesz-e vagy megússzuk. Nem a hóval volt a baj, hanem a káosszal, amit okozhat.

Aznap reggel nyoma sem volt hónak, és a fiam is elég jól „bevackolta” magát.  Az orvosom azt mondta, ez a legény, tudja mi a jó, marad még egy darabig.

Egyedült voltam. Vártam. Zenét hallgattam. Néztem az utcát, a kertet. Sötétedett már. Olyan nyugodt és csöndes volt minden. Egy nyugodt és csöndes délután. Aztán szállingózni kezdett a hó. Éppen csak szállingózott. Mosolyogtam egy jót, végül is mondták, hogy valamikor esni fog. Hát, tessék, most esik.

Az első fájások fel sem tűntek igazán. Voltak már bizonyos fájásaim, az utcán is előfordult, hogy meg kellett állnom, de azt mondták, ezek jósló fájások, nem igaziak.  Langyos vízre vágytam, és aznap a szokásosnál is jobban esett elmerülni a habokban. A kádból ráláttam az ablakra, egyre intenzívebben hullott a hó. A szél is feltámadt.

Vártam már a férjemet, azt mondta legkésőbb fél hétre hazaér. Nem tudtam pontosan mennyi lehet az idő, csak éreztem, hogy lassan jönnie kell. Talán akkor kezdtem először gyanakodni.

A hasam egyre jobban görcsölgetett, feszített újra és újra. Csörgött a telefonom. Persze nem volt velem, jó időbe telt, míg kikecmeregtem érte. Kitartóan hívott valaki, tudták, hogy nem mozgok már úgy, mint korábban. Közben a férjem is megérkezett.

Azt mondta, látta az arcomon, a szememen, hogy ez az este lesz az utolsó, amit kettesben töltünk. Azt mondta, már kismamaként is megváltoztam, szebb lettem, mint valaha, de a szülés előtti órákban, már másképp ragyogtam. Igen, ezt a szót használta.

A fájások erősödtek és sűrűsödtek. A havazás sem hagyott alább, ezért miután beszéltem a szülésznőmmel, úgy döntöttünk, jobb és biztonságosabb, ha elindulunk a kórházba.

Nem volt könnyű átverekednünk magunkat a városon. A lehulló hó, már sok helyen dugót okozott, és nem volt még takarítva. Mire beértünk már egészen sűrűn jöttek a fájások, azt éreztem, már az egész kezd egybefolyni. Mintha nem lennének szünetek, csak a végtelen fájdalom.

Folyosó, kocsik, babák, kismamák. Sírás, nevetés, hangok. Sokáig vajúdtam. Nyolc órát. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, feladom. Talán fel is adtam. Akkor a férjem arcából és a keze szorításából, simogatásából merítettem erőt. Azt hiszem. Már nem tudom, honnan jött az erő, az energia a folyatáshoz, de jött.

Mintha éreztem volna, hogy csak még egyszer kellene, hogy erőt gyűjtsek, hogy koncentráljak, hogy odategyem magamat. Azután sírt fel a kisfiam. Olyan erő volt a hangjában, hogy én is újra erősnek éreztem magamat tőle. Pedig nem voltam az. Akkor már nem. A karomba adták és már nem sírt. Megnyugodott, ahogy átöleltem, és el is aludt egy kicsit. Akkor láttam, hogy odakint még mindig havazik…

© ANYA-JAJJ

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!

Itt hozzászólhatsz