Szóval az úgy volt, hogy valami csoda folytán elkezdődött a suli számunkra is. Ez azért csoda, mert tutira vettem – hogy legalábbis nálunk – valakinek előző este, de még inkább aznap reggel, folyni fog az orra, köhögni kezd, de minimum belázasodik, úgyhogy kapásból borítékoltam a tíz napot otthon. És nem. Beértünk a suliba úgy, hogy makkegészségesek. Persze a happy end messze van…
Mert: hiába értünk be, egy ülőpárna azért csak eltűnt útközben. Mondom is a kis elsősömnek az egyik piros lámánál, ahogy vidáman szökdécsel körülöttem: mégis hová tűnt az ülőpárna, kislányom? Nézett rám kétségbeesetten, hogy hát, ő azt nem tudja, az előbb még megvolt… Na, mondom, ez az év is elkezdődött.
Ezt a kört a kisfiammal is megismételtük, csak már hazafelé. Látom, hogy otthon nagyon keres valamit. A tornazsákját már vagy százszor pakolta ki és be, be és ki, de csak nem lett jobb a kedve. Én is befeszültem kicsit. Mondom is neki: mit keresel annyira, drága kicsi fiam? (Persze, nem fűztem túl nagy reményeket a válaszhoz, és milyen jól tettem!)
Szóval eltűnt a fél pár tornacipő. Valahogy kieshetett útközben hazafelé. Hát mondom, azt hogy… ? Azt mondja, ő sem tudja, de nincs baj, mert úgyis nyomta már a lábát. Ja, mondom, akkor tök oké. Végül is már két napja tart a suli, belefér, hogy eltűnjön a fél pár tornacipő, ami még csak kéthetes volt, és az eltűnéséig nem nyomta.
Aztán kiderült, hogy a harmadik napon véletlenül bezárták az osztályterembe, mert a tanárnő nem vette észre, hogy még visszaszaladt valamiért. Ebből a helyzetből kisebb trauma árán azért sikerült kikecmeregnie. Egyik osztálytársa szerencsére meghallotta, hogy valaki motoszkál odabent, majd zárt ajtón át jól megbeszélték, mégis hogyan lehetne onnan kijutni. Örülök, hogy végül a legcélravezetőbb megoldás mellett döntöttek: szólnak a tanító néninek.
Aztán eltűnt a maszk, ami ott sem volt, így legalább mégsem tűnt el, a fertőtlenítő is hol itt, hol ott tűnik fel és el és eltört a vadiúj kulacs, mert állítólag rosszul esett. Ez viszont nekem sem esett jól. Szóval zajlik az élet, elindult a suli, ha valamelyik krákog egyet, befeszülök, mély levegőt veszek, sűrűn mondogatom magamnak, hogy ilyen nincs és nem is lesz, aztán megeszek egy tábla csokit, és úgy vagyok vele, hogy amúgy meg lesz, ahogy lesz… Egyelőre veszünk egy új tornacipőt, ülőpárnát és egy kulacsot.
Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg másokkal! Ha van kedved, gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz, és Instagramon is személyesebb tartalomért!
